Szociális cirkusz története

A szociális cirkusz története elválaszthatatlan az újcirkusz létrejöttétől, ami a hetvenes évek Franciaországában zajlott, és innen terjedt el a műfaj az egész világban, hol gyorsabban (pl. Francia Kanada) hol lassabban (szocialista tömb). Elterjedését meghatározta a helyi tradicionális cirkuszi hagyomány ereje, illetve a nemzetközi szellemi áramlatokba való becsatornázottságának mértéke.

Mérföldkőnek bizonyult a diszciplína történetében, amikor 1995-ben létrejött a Cirque du Monde, a Cirque de Soleil gigantikus nemzetközi cirkuszbrand szociális cirkuszi részlege. A Cirque de Monde az anyavállalat éves bevételének 1%-át használva költégvetéseként a világ számos pontján karol fel hátrányos helyzetű gyermekeknek és fiataloknak szóló szociális projekteket és támogatja őket a szociális cirkusz eszközeivel. A Cirque du Monde nem csak különböző helyi kezdeményezéseket támogat, hanem a szociális cirkusz kutatása, illetve a felhalmozott tudás rendszerezése és nemzetközi terjesztése is célja.[1]

Az ő kutatásukból[2] tudjuk, hogy míg 1979-ben 8 db szervezet volt fellelhető a világon, amely szociális cirkusszal foglalkozott, úgy 2014-re ezek száma már 502 volt. Ez az 502 szervezet 70 országban több mint 200 000 hátrányos helyzetű fiatalt von be munkájába.

Legnagyobb sikere Latin-Amerikában van a szociális cirkusz mozgalomnak, ahol megszámlálhatatlan sok szervezet végez ilyen típusú munkát kiemelkedő szakmai színvonalon. Az említett 502 szervezet 32%-a latin-amerikai, 36% európai, 17% észak amerikai, 7% óceániai, 5% afrikai és 4% ázsiai, de ebben a számban nincs benne Latin-Amerika számtalan nem formális, szervezeti háttérrel gyakorlatilag nem rendelkező szociális cirkuszi csoportja. Továbbá a felmérésben nem szerepelnek azok, a térségre rendkívül jellemző multidiszciplináris szervezetek sem, amelyek színház, tánc, mozgásművészet fókusszal működnek, de munkájuknak legalább olyan szerves része a cirkusz, mint a világ bármely szociális cirkuszi szervezetének.

Latin-Amerika hatalmas szakmai tudásának cirkuszi referenciája művészetileg az európai újcirkuszi hagyomány, szociális segítés szempontjából pedig a latin-amerikai kritikai pedagógiai mozgalom. Ez a mozgalom, melyet az elnyomottak pedagógiájának, vagy a felszabadítás pedagógiájának is szoktak nevezni, a hatvanas évek Brazíliájában született meg Paolo Freire munkásságának köszönhetően, és azóta átitatta az egész kontinens segítő szakmájának munkáját.

Az irányzat a társadalom elnyomott csoportjainak felszabadítását, felemelését tűzte ki céljául, de nem a társadalmi erőviszonyok pólusainak megfordításával, hanem az  elnyomó és elnyomott szembeállásának felszámolásával. Ehhez fő eszköze az elnyomottak kritikai tudatra ébresztése, hogy azok erőforrásaikat felismerjék, és a világ tudatos alakításában aktívan használják, pedagógiai módszere pedig a tanár és a tanuló hierarchia mentes dialógusára épül.[3]

Európában a szociális cirkuszban dolgozó szervezetek számos hálózatot, partnerséget és együttműködési formát hoztak létre közös projektek kivitelezésére, és a tapasztalataik megosztására. Ezek közül kiemelendő a Social Educircation hálózat, amely 7 európai szervezet munkáját köti össze, és nemzetközi workshopokon gyakorlati lehetőséget nyújt egymás segítésének, megerősítésének, a tapasztalatcserének, valamint az oktatók egyéni és a szervezetek átfogó fejlődésének.[4]
Ezen kívül kiemelkedő a Karavan hálózat, amely 12 európai szociális cirkusszal foglalkozó szervezet elméleti műhelye, a tapasztalatmegosztás fóruma. Munkájuk és kiadványaik többek között hozzájárultak egy szociális cirkusztréneri profil megszületéséhez is.[5]

Partnerségek kapcsán ki kell emelni a nemzetközi színtéren meghatározó ASCA hálózatot is, amely többségében ázsiai és ausztrál szervezeteket fog össze.[6]

Szakirodalmi kitekintés:

A Cirque du Monde nevéhez fűződik az az útmutató is, amely sikeres szociális cirkuszi projektek megvalósulásának gyakorlati alapjait fekteti le. A „Community Workers Guide – How will circus lessons be life lessons”[7] (Közösségi munkások útmutatója – Hogyan lesznek a cirkusz leckéi az élet leckéi) a szociális cirkusznak azt a sémáját használja, amely külső cirkusztrénerek, és a lokális kontextust behatóan ismerő szociális munkások “tandem” együttműködésén alapszik. A tanulmány részletezi az együttműködés legfontosabb kritériumait, az ehhez szükséges kompetenciákat, illetve a lehetséges nehézségeket.

Az Cirque du Monde útmutatóhoz hasonló hangvételű, gyakorlatokat összegyűjtő kiadvány jelent meg Finnországban is. A „Social Circus – a Guide to Good Practises” (Szociális cirkusz – jó gyakorlatok kalauza)[8] egy átfogó gyakorlati leírás arról hogyan hozzunk létre szociális cirkuszi projekteket, hogyan vezessük azt foglalkozásról foglalkozásra, mire figyeljünk a legjellemzőbb célcsoportok esetében, és mindez hogyan járul hozzá a projekt eredményességéhez. Európán belül Finnorszában az egyik legelismeretebb, legtámogatottabb és legelterjedtebb a szociális cirkusz diszciplínája, és az így nyert praktikus tudás tükröződik írásukban.

A gyakorlati útmutatók mellett a szociális cirkusz eredményeit átfogó kutatások is elemzik. Hatásainak elméleti alapjait Reg Bolton: Why Circus works? (Miért működik a cirkusz?)[9] című doktori értekezése fektette le 2004-ben. Ebben hatalmas ismeretanyagot összegez a szerző, a világ számos pontján megvalósuló projektek tanulságai alapján.

Bolton 6 fő hatást emel ki, amik minden ember felnőttéválásában kulcsszerepet játszanak és amiket a cikruszi gyakorlás fejlesztő formában stimulál.

A hat terület az önismeret, a szórakozás, a kockázat, a bizalom, a képzelet és a kitartó munka. Bolton elméletéről részletesebben ennek a kiadványnak a “szociális cirkusz hatásai” című fejezetben írunk.

Bolton, illetve a Cirque du Monde eredményeit viszi tovább Jill Maglio is, aki holisztikus cirkuszterápia elméletében azt bontja ki, hogy hogyan dolgozhat együtt a célcsoportot nagyon jól ismerő terápiás szakember és a cirkuszi tréner. Elméletének fókuszában az áll, hogy a gyermekek és fiatalok pszichológiai sérülése estén a cirkusz hogyan tud célzott segítségként, korrekciós forrásként szolgálni.[10]

Ehhez kapcsolódik Csűrös Dóra cikke is, amely pszichiátriai problémákkal küzdő gyerekek és serdülők esetében fejti ki a szociális cirkusz lehetséges alkalmazási területeit, a Heim Pál Gyermekkórház gyemrekpszichiátriai osztályán tartott cirkuszfoglalkozások tapasztalatainak fényében. Cikkét a madridi Complutense egyetem jelentette meg angol nyelven, beírva ezzel a Magyar Zsonglőr Egyesület munkásságát is a nemzetközi szociális cirkuszi szakirodalom bázisába.[11]

Szabó Márton

[1] http://www.cirquedusoleil.com/en/about/global-citizenship/social-circus/cirque-du-monde.aspx

[2]Portrait of Social Circus 2015,https://educaciotransformadora.files.wordpress.com/2016/05/2015_retraro_circ_social.pdf

[3] TÓTH TAMÁS MÁJUS:A társadalmi egyenlőtlenségek termelése, In: Új Pedagógiai Szemle 2016. 3-4

http://folyoiratok.ofi.hu/uj-pedagogiai-szemle/a-tarsadalmi-egyenlotlensegek-termelese

[4]http://www.educircation.eu/

[5] http://www.caravancircusnetwork.eu

[6]https://ascassociation.wordpress.com/

[7] Lafortune, Michel; Bouchard Annie: Community Workers Guide – how will circus lessons be life lessons, 2011, Fundation Cirque du Soleil, Canada

[8]  „Social Circus – a Guide to Good Practises” (szerk: Sofia Charlotta Kakko, Piia Karkkola) 2011, Tammerprint oy, Tampere

[9] Bolton, Reg: Why Circus works?, Murdoch University, Perth, 2004

[10]Jill Maglio and Carol McKinstry: Occupational therapy and circus: Potential partners in

enhancing the health and well-being of today’s youth, In: Australian Occupational Therapy Journal (2008) 55, 287–290

[11] Csűrös Dóra: Circus workshops in the child psychiatry, In: Arteterapia - Papeles de arteterapia y educación artística para la inclusión social

Vol. 10/ 2015 (269-280); Universidad Complutense, Madrid

Újcirkusz és szociális cirkusz

A szociális cirkusz az újcirkusz mesebeli legkisebbik fia, így először azt kell tisztáznunk, hogy ez meg mi. Az újcirkusz a nyitottság gondolatából ered. Abból, hogy zsonglőrködni, kötéltáncolni, szaltózni és trapézon lógni olyan dolgok, amelyeket sokféle ember sokféle célból gyakorolhat. A tradicionális cirkuszban professzionális cirkuszművészek mutatják meg tudásukat a közönségnek, most ugyanúgy, mint évszázadok óta. Ehhez képest jelent radikális nyitást, amikor a művész tudását nem csak megmutatni akarja a porondon, hanem meg is osztja azt másokkal, nyit és közösséget vállal a cirkuszon kívüli világgal, tanít, tanul, együtt játszik és gyakorol. De kikkel? Egyrészt más művészekkel, cserébe pedig ő maga is tanul másoktól és azt beépíti tudásába. Így lesz a cirkusz része a kortárs tánc, a dráma, a zene, a színház, és számos más művészeti ág, játék és sport is. Másrészt megosztja tudását az utca emberével és minden érdeklődővel, akik a cirkuszban már nem az emberfeletti technikai bravúrok megvalósítását vagy “az emberileg lehetséges” határainak feszegetését keresik, hanem saját határaikat próbálgatják testileg, lelkileg. Ennek hatására pedig egyre szélesebb rétegek veszik észre, hogy ez jó, ez működik, ezt különböző okokból megéri kipróbálni, gyakorolni.

A cirkusz világát többé nem a titok és a misztikum határozza meg, hanem a nyitottság és az egymástól tanulás.

Az újcirkusz végtelenül egyszerű alapgondolatának, a nyitottságnak messzemenő következményei lettek. Az elsődleges cél már nem maga a technikai tudás, az csupán egy eszköz. Így a technikai verseny, amit a sportolókhoz hasonlóan a régi cirkuszi társulatoknál is megfigyelhettünk, háttérbe szorult. A újcirkusz célja sokféle lehet, ami egyénileg változó, de alapvetően 3 fő célt érdemes kiemelni:

 

1. A művészeti önkifejezés vált sok esetben a az újcirkusz egyik fő céljává, akár profikról, akár hobbicirkuszosokról beszélünk, hiszen erre az igény, minden emberben benne rejlik. A technikai tudás ennek az önkifejezésnek nem a végeredménye, hanem egy eszköze. A művész kommunikációba lép a közönséggel, a kommunikáció egy formája a test mozgása, az adrenalinszint, ami mind a nézőben, mind a fellépőben a magasba szökik, de eszköze a történet is, illetve az előadói karakter is, amit megjelenít. Az előadásnak narratív üzenete van, de ez nem univerzális üzenet, hanem egy valahol a néző és az előadó között létrejövő személyes jelentés.

2.  A tanulás, fejlődés öröme is az újcirkusz célja, hogy tanuljunk a testünkről, a határainkról, a mozgásról, a kitartásról, a félelemről, az alkotásról, a kreativitásról, az együttműködésről, a szórakozásról. Önmagunkról és másokról. Ehhez sokféle eszközünk lehet, és a újcirkusz sokszínű világában mindenki megtalálhatja, ami számára a legjobban működő tanulási forma. Ennek a célnak a kiszolgálására alakult ki a szabadidős cirkusz, mint oktatási forma, amely egy hobbit kínál az érdeklődőknek.

3. A szociális, tehát az integrációs, fejlesztő célok. Ahogy az újcirkusz kijött a porondról és egyre több ember kezdte gyakorolni a cirkuszi műfajokat, egyszercsak feltűnővé vált annak fejlesztő hatása testileg és lelkileg, az egyénre és a közösségre nézve egyaránt. A cirkuszművész pedig nyitottá vált a világra, és összetalálkozott társadalmi egyenlőtlenségekkel és problémákkal. Ebből következően pedig amint közösséget vállalt a társadalom más rétegeivel, már felelősséggel tartozott azért, hogy milyen jövőt hozunk létre önmagunknak és egymásnak. A világ alakításában pedig eszköze a cirkusz maga.

 

Az újcirkusz művészete tehát sokkal messzebbre mutat, mint a közismert vélekedés, hogy az újdonság az állatszámok hiányában keresendő. Az állatszámok hiánya sokkal inkább egy következménye annak a újcirkuszi nyitásnak, aminek emberközeli gondolati kerete között nincs helye az oroszlánoknak és elefántoknak. (Időről időre felbukkannak azonban háziállatokat felvonultató újcirkuszi társulatok. Miért ne? Lovak, kutyák és más háziállatok ugyanúgy részt vehetnek az alkotásban, mint az emberek, ha megtalálják céljukat az újcirkusz keretei között, tehát csak a vadállatokról mondható el, hogy teljesen eltűntek a újcirkuszból.)

 

Mi a szociális cirkusz?

 

Három kritériuma van annak, hogy valamit szociális cirkusznak nevezzünk: 1. célja a társadalmi integráció előmozdítása, vagy egyéni készségfejlesztés 2. ehhez a cirkuszművészetet használja mint eszközt és 3. ezt részvételen alapuló formában teszi, ahol a résztvevők maguk gyakorolják a cirkuszi diszciplínákat.

Fontos ez utóbbi kritériumot hangsúlyozni, hiszen azok a cirkuszi elemeket tartalmazó előadások, amelyeknek valamilyen szociális üzenete van, definíciónk szerint nem tartozik a szociális cirkusz körébe. Továbbá azt sem nevezünk szociális cirkusznak, ha egy hátrányos helyzetű célcsoportnak tartanak előadást (akár interaktív formában) de a célcsoport befogadói szerepben marad és nem válik a cirkuszi alkotás aktív részévé. Habár rengeteg remek ilyen kezdeményezés van szerte a világon, különös tekintettel a bohócdoktorokra, mi a nemzetközi szakirodalommal összhangban nem ezt értjük szociális cirkusz fogalma alatt.

Mi a szabadidős cirkusz, és mi a különbség?

A szabadidős cirkusz az újcirkusz oktatási ágából nőtte ki magát. Szintén a cirkuszművészetek gyakorlásának fejlesztő hatásaira épül, célja ezeknek a jótékony hatásoknak a kiaknázása. Fő eltérés a szociális cirkuszhoz képest, hogy nem egy konkrét társadalmi, közösségi vagy egyéni problémára kíván választ adni, hanem a minden gyerekben és felnőttben jelen lévő testi-lelki-szellemi szükségletek kielégítésére általában. A testmozgás, a társas alkotás, a mozgáskultúrának vagy a kreatív önkifejezésnek a fejlesztése olyan igények, amikre minden embernek szüksége van. Ezeknek az igényeknek a kielégítésére működnek a szabadidős cirkuszcsoportok, melyeknek tanítási módszerei hasonlóak a szociális cirkusz módszereihez de nélkülözik a társadalmi változásra való törekvést.

 

Szabó Márton

Szociális cirkusz hatásai

A cirkuszi diszciplínák gyakorlásának hatásait több szempontból szokta vizsgálni a nemzetközi és a hazai szakirodalom. Itt három fő megközelítésmódot szeretnénk tárgyalni, amik a legjobban inspiráltak minket. Ebből két megközelítés az egyén felől áll hozzá a témához, az egyén fejlesztésének lehetőségeit helyezi előtérbe, ami természetesen a társas kapcsolatok és a közösségben való lét által valósul meg. Egy megközelítés pedig elsősorban a társadalmi egyenlőtlenségek lebontásának oldaláról szemléli a témát.

1. Reg Bolton “Öt Újj” néven ismertté vált megközelítése a szociális cirkusz szerepét a szocializáció folyamatában látja, különös tekintettel a felnőtté válás időszakában. Ebben a folyamatban lehet korrekciós szerepe, sérült szocializációs folyamat esetén, vagy preventív, kanalizáló szerepe szocializációs veszély elkerülése érdekében.

2. A másik megközelítés a szenzoros integrációs terápia szakterülete, amely során a figyelem a korai fejlődési strádiumokban megélt olyan élményeken van, amik aztán meghatározzák az egyén személyiségét. A megközelítés lényege az egyén testi-lelki-szellemi életének egységes szemlélete, ami lehetővé teszi, hogy testi élmények (mint a cirkuszi gyakorlás) terápiás vagy fejlesztő élmények legyenek a teljes személyiségre nézve.

3. A harmadik megközelítés, a társadalmi egyenlőtlenségek lebontását vagy újratermelődésének megakadályozását tűzi ki célként, és a szociális cirkusz segítségével ennek megváltoztatására teszi képessé az egyéneket.

 

1. Hatás az egyénre: Öt újj.

 

Az szociális cirkusz egyéni fejlesztő megközelítésében a legtöbbet hivatkozott összegző mű Reg Bolton: Why Circus Works című munkája. [1]

Bolton hat olyan területet tár fel, amelyek meghatározóak a gyerekek és a fiatalok szocializációja során, hat aspektust, amelyek kulcsfontosságúak abban, hogy valaki gyerekből felnőtté váljon. A cirkuszi gyakorlás során véleménye szerint ezek a területek megkapják a kellő figyelmet, ami a gyerekek fejlődésére pozitív hatást gyakorol. Olyan esetben pedig, amikor az egészséges fejlődés sérül valamilyen egyéni vagy társadalmi okból, a cirkusz korrigáló hatással lehet. A hat területnek a kulcsszavai: az önismeret, a kockázat, a bizalom, a képzelet, a kitartó munka és a szórakozás. Ezt Bolton a kéz 5 ujjához, és a tenyér hatos egységéhez hasonlítja, ahol az öt aspektus alapját és összekötőjét jelentő tenyér, a cirkuszt körülölelő vidámság szimbóluma.

A mutató ujj az identitás, az önismeret, énkép. Ide kapcsolódik az önbizalom erősítése is. Különösen hátrányos helyzetű fiatalok estében fontos a megerősítésük  abban, hogy mi mindenre képesek, mi mindent el tudnak érni, ha megküzdenek érte. A cirkusz során a különböző ügyességi trükkök megtanulásából fakadó siker aktívan járul hozzá annak az élménynek a megéléséhez, hogy „meg tudtam tanulni”, és „képes vagyok arra, amire sose hittem volna”. Ezzel együtt megismerik saját határaikat, fizikailag és lelkileg, hogy mennyire tudnak kitartóak, türelmesek, koncentráltak lenni, és hogy hogyan tudják ezeket fejleszteni. Tudatosan formálják az énképüket és a magukról közvetített képet a cirkuszi előadások alkalmával is, amelyek szintén önbizalomfejlesztő hatásúak. Emellett a cirkuszi közösséghez való tartozás egy pozitív identitásképző elem lehet. Főleg kamaszkorban, amikor az identitáskeresés határozza meg a fiatalok életét, ennek helyes kanalizálása komoly prevenciós és intervenciós lehetőségeket tartogat az ifjúsági munkában.

A középső ujj kulcsszava a kockázat. A kockázatkeresés a kamaszkorban elkerülhetetlen és egészséges folyamat, amely összefügg a személyes határok feszegetésével, önmagunk és a világ legyőzni vágyásával, a félelem és a veszély kezelésének megtanulásával. Ez testet ölthet drogok fogyasztásában vagy gyorsulási versenyekben és kicsapongó szexuális szokásokban, de megnyilvánulhat a magasban való kötéltáncolásban, a tűzzel való játékban, a trapézról való elrugaszkodásban vagy a színpadra, a közönség elé való kilépésben is. A cirkuszban biztonságos környezetben tapasztalható meg a félelem, a kockázat és a dacolás az elemekkel.

A gyűrűsujj a bizalomé. Ehhez tartozik a közösség összetartása, a csapatmunka, a megosztása a nehézségeknek és a sikereknek egyaránt. Ide tartozik az is, ami a cirkuszi gyakorlatban egy elkerülhetetlen velejárója a csapatmunkának: az érintés. A társak közötti fizikai érintés fontos eleme egy erős, megtartó közösség építésének. A cirkuszban ezen kívül a közösség alapvetően sokszínű és befogadó, amelyben mindenki megtalálhatja a helyét. Ahogy az emberpiramis építésekor is kellenek nehéz csontúak és apró termetűek egyaránt, úgy ez az egész cirkuszra igaz, ahol mindenki az egyenlők közösségébe integrálódik, de tetszése szerinti szerepben. Egy közösség, amelyben egyaránt odafigyel egymásra az akrobata, a porondmester, a világító, a zenész, az erőművész, a zsonglőr, a bohóc, a bűvész és mindenki, egyrészt befogadó közösségek alkotására tanít, másrészt a társadalmi sokszínűség értékelésére.

A kisujj a képzelet, az álom. A gyermeki képzeletet nem kell tanítani, de támogatni kell. Bolton kifejti, hogy a fogyasztói társadalom reklámhadjáratai hogyan kanalizálják a gyermeki képzeletet, nem hagyva teret a szabad alkotói szárnyalásra. A cirkusz ezzel próbálja felvenni a harcot, és a szocializációhoz szükséges, egészséges fantáziatevékenységnek nyit teret, amikor egy cirkuszi előadás megalkotását teszi a gyerek kezébe. A cirkusz szimbolikus tere egy varázslattal átitatott tér, amely a cirkuszi alkotófolyamatot az álmodozás, a képzelet és a kreativitás terévé teszi.

A hüvelykujj  a munka. Megtanulni keményen megdolgozni valamiért, amit el akarok érni. Korunk társadalmában, ahol a fogyasztói magatartás mindent azonnal akar, komoly nehézséget jelent a fiataloknak a kitartás elsajátítása. Ennek értékét nagyon jól modellezi a cirkuszi tanulási folyamat, hiszen ha egy trükköt az ember sokáig kitartóan gyakorol, azt meg fogja tanulni, másképpen viszont nem. Ha sikerül, annak pedig kézzel fogható eredménye van, amit értékel a külvilág is. A tanulási gondokkal küzdő gyerekeknél különösen fontos annak az élménye, hogy ha megdolgozok valamiért, akkor meg tudom tanulni. Türelem, kitartás és kemény munka, erre tanít a cirkuszi gyakorlás embertpróbáló volta, amelyek mind a tanulásban, mind a későbbi elhelyezkedésben különösen hasznos kompetenciákká tudnak válni.

A tenyér pedig a „fun”, tehát a szórakozás, a móka, a játék és a nevetés, annak a felbecsülhetetlen jelentősége, hogy jól érezzük magunkat. A gyermek játékhoz való jogát az ENSZ emberi jogi nyilatkozatának gyermekjogi része is tartalmazza.[2] Az önfeledt játék az emberi szocializáció alapja, az emberiség egyik alapvető ismérve. A játék nem csak bevonzza és megszólítja a fiatalokat, de megteremti azokat a biztonságos, tét nélküli kereteket, amelyekben kipróbálhatják önmagukat, a világot, és emberi kapcsolataikat. A játék jelentősége éppen így pont az, hogy nincsen jelentősége, ezért a szabad felfedezés tere.[3]

2. Testi-lelki-társas hatások: amit a dinamikus szenzoros integrációs terápiától tanulhatunk

 

Jelen cikk megközelítése szerint az emberi viselkedés minden esetben egy bio-pszicho-szociális mezőben jön létre, tehát egy szétválaszthatatlan testi, lelki és társas hármas egységben.

Fejlődésünk során, csecsemőkortól kezdve sokszínű és változatos ingerekre van szükségünk testileg, lelkileg és társas kapcsolatainkban is, hogy fejlődésünk egyik aspektusból se sérüljön. Ezek az ingerek kulturálisan meghatározott módon jutnak el minden személyhez, hiszen minden kultúrában kódolva vannak azok a gyereknevelési szokások, gyerekjátékok, rítusok, és a társas érintkezés szabályai, amelyek biztosítják a kellő ingereket az egészséges fejlődéshez.[4] Ilyen fejlesztő kulturális jellegzetesség az is, hogy gyermekeinket mozogni, sportolni visszük, hogy ott elsősorban testileg, de ugyanakkor lelki és társas szinten egyaránt megkapják az egészséges fejlődésükhöz elengedhetetlen stimulációt. Ilyen mozgásforma lehet a szabadidős cirkusz is.

Azonban gyakran előfordul, hogy valakiben az egyik aspektus valamilyen stádiumban sérül, mert valamilyen okból nem érték megfelelő hatások testi, lelki vagy társas szinten. Ez meglátszódhat mozgáskoordinációján, önértékelésén vagy társas kapcsolataiban egyaránt, és általában több aspektust is érinthet. Az így keletkezett bennünk lévő gátak, csomók, azonban célzott fejlesztéssel feloldhatóak, és az ilyen fajta fejlesztés egy módszere lehet a cirkusztanítás.

 

A zsonglőrködés fejlesztő hatásinál a szem-kéz koordináció összehangolását szokták gyakran felhozni kézenfekvő példának. Habár ez valóban fejlődik, ebből a példából az emberi test működésének egy leegyszerűsítő szemlélete fakad. A mi szemléletünk a dinamikus szenzoros integrációs terápia (DSZIT) eredményein alapszik, ami egy holisztikus szemléletű, nonverbális, mozgásközpontú terápiás módszer. Fő célja az érzékszervek által közvetített ingerek integrált feldolozásának elősegítése.[5]

A szemléletünk szerint, minden minket érő hatás minden érzékszervünkre hat és az így megszerzett tudást azok egy szétválasztahatlan egységben közvetítik tudatunk számára. Minden hétköznapi öntudatlan tapasztalatunkban összekacsolódik látásunk, hallásunk, szaglásunk, tapintásunk, egyensúlyérzékelésünk és ízlelésünk is. Ez az együttérzékelése a világnak magában foglalja saját magunk érzékelését és elhelyezését is a világban, tehát meghatározza az önreflexiónkat is. Ugyanúgy, ahogy magam érzékelése, úgy a “másik” érzékelése is benne rejlik, így érzékelésünk túlnyúlik az individuumon és meghatározza társas kapcsolataink mélyrétegeit is. [6]

 

A cirkusztanítás fejlesztő hatása abban rejlik, hogy olyan ingerek érik minden érzékszervi szinten, és testi-lelki-társas szinten is a résztvevő gyerekeket, amiket máskor ritkán vagy  soha nincs lehetőségük megtapasztalni. Az érzékszervek megfelelő rendezésére olyan különleges helyzetekben nyílik lehetőségük, amelyek új tapasztalatokat, új fejlődési lehetőségeket is teremtenek testünknek. Ezekben a szituációkban a gyerekek egy bizalmi légkör elérése után tudattalanul pontosan ahhoz az eszközhöz fognak fordulni, vagy abban a játékban lesznek a legaktívabbak, amely számukra a legnagyobb fejlesztő lehetőséggel bír. A DSZIT gyakorlatában is sok fejlesztő hatású játék, eszköz közül választhatnak a gyerekek, amiben a terapeuta szabadságot ad nekik, nem irányítja a játékukat, csak játszótársként van jelen. Úgyanígy a cirkuszfoglalkozásokon megvan az egyéni szabadsága minden gyereknek, hogy azzal az eszközzel játszon, gyakoroljon, amivel csak szeretne, és általában azt is eldönthetik, hogy párban vagy egyénileg vagy kis csoportokban szeretnének gyakorolni vagy előadást készíteni. Így a gyerek lassan önmagától is rátalál arra a játékra, amelynek agyi és érzékszervi stimuláló hatása neki a legnagyobb örömet okozza, illetve aminek megtanulásában önmagát megtalálja. Gyakorlás közben pedig reflektívnek kell lennie arra nézve, hogy mit és miért ront el, amikor egy trükk nem sikerül, vagy mitől sikerül valami, és hogyan történt annak megtanulása. Reagál valamit saját sikereire és kudarcaira, örömére, dühére, és minden érzelmére, amik megjelennek benne ezek kapcsán. Reflektál a társaival való közös játék örömére, nehézségeire, illetve a közös vagy egyéni fellépésben betöltött szerepére. Ezek pedig mind-mind olyan különleges, de mégis védett környezetben megélt reakciók, amelyek fejlesztik a képességeinket arra, hogy az élet egyéb területein minket érő hatásokra is a megfelelő reakciót adhassuk.

Ha pedig egy hosszabb gyakorlófolyamat áll már mögöttünk, a megtanult trükkök egyértelmű jelei a fejlődésre való képességünknek. Érzékelhetően jobbak vagyunk mint korábban, meg tudtunk tanulni új és nehéznek hitt dolgokat, a befektetett munkánk hatással van önmagunkra és a világra. Sajnos ezek az énhatékonyság élmények nem minden gyerek számára ismert tapasztalatok. A szociális cirkusz egy módszer arra, hogy azok legyenek.

3. Társadalmi megközelítés: a szociális cirkusz, mint aktivizmus

 

Bár a nemzetközi szakirodalomban meghatározó az egyén irányából megközelíteni a szociális cirkusz hatásait, nem szabad elhanyagolnunk annak a kérdését sem, hogy milyen társadalmi hatásokat fejtünk ki munkánkkal. Fontosnak tartjuk, hogy valamilyen kirekesztett, marginaizált, hátrányos helyzetű csoportokkal dolgozva a közösség és az egyének fejlesztése nem egy társadalmilag súlytalan tevékenység, hanem egy politizált cselekedet, az adott társadalmi szövetbe való beavatkozás. Roma vagy menekült fiatalokkal integrációs vagy fejlesztő programokat végezni, különösen ha egy nyilvános előadáson is megmutatják a tudásukat, mindenképpen társadalom formáló tevékenység, aminek felelősségével tisztában kell lennünk. Ezen kívül nem csak nekünk, foglalkozásvezetőkenk kell reflektívnek lennünk ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban, hanem a résztvevő gyerekeket és fiatalokat is reflexióra kell sarkallni, hiszen ők a folyamat alanyai.

A legjobb, ha kezdetektől fogva világossá tesszük, hogy a szociális cirkusz egy olyan tevékenység, aminek társadalmi küldetése van, ez pedig nem más mint a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása. Ez arra a meggyőződésünkre támaszkodik, hogy a társadalmi igazságtalanságok és egyenlőtlenségek felszámolását csakis az alacsony státusú rétegek tudják kiharcolni, hiszen mélyreható változások mindig alulról jövő kezdeményezések útján születtek. Amikor pedig empowermentről, vagyis képessé tételről beszélünk, pontosan erre szeretnénk képessé tenni azokat a csoportokat, akikkel dolgozunk, hogy sorsukat kezükbe véve felszámolhassák azokat a társadalmi viszonyokat, amik nem engednek azonos hozzáférést mindenkinek a alapvető jogokhoz és javakhoz. Ehhez eszközünk elsősorban tanulási technikák, egyéni  és társas problémákkal való megküzdési módszerek, önreflexiós, illetve közösségi szerveződési stratégiák közös tanulása a foglalkozások során. Célunk egy olyan közeg megteremtése a foglalkozások alatt, ahol ki tudunk próbálni a mindennapi normatívától eltérő viselkedéseket, érvényesülési stratégiákat. Ahol közösen létre tudunk hozni egy együttműködési keretrendszert, ami igazságosabban és konfliktusmentesebben működnek, és amiben olyan bennünk lakó emberi értékeket tudunk felszínre hozni és gyakorolni, amiket a társadalmi érvényesülés terepén nem. Úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a cirkusz nem arra készít fel, hogy hogyan érvényesülj egy igazságtalan világban, hanem hogy hogyan működj az igazságtalan világ törvényeitől eltérő módon, ami hitünk szerint egy igazságosabb világ megteremtéséhez fog hozzájárulni. Ehhez segítségünkre van a tény, hogy a cirkusz világa legtöbb ember számára egy ismeretlen terep, ahol mindenki tiszta lappal indul, hiszen alig vannak előzetes ismerteink róla.

Minden közegben és korban más-más olyan káros viselkedésmintákkal találkozunk, amiknek eredete a társadalmi struktúrákban gyökerezik, és amik ezeket a struktúrákat termelik újra. Itt azt a hat ilyen mintát szeretnénk bemutatni, amikkel leggyarabban szembesülünk munkánk során, és amiknek megváltoztatása a célunk.

A talán leggyakrabban tapasztalt káros normatív viselkedés a versengésre épülő kapcsolat társainkkal. Ez a versengés hierarchiát hoz létre, amiben az elfoglalt pozíciót folyamatosan védeni kell, általában mások kárára. Gyakran előfordul, hogy egy trükk megtanulásának öröme abban a dicsekvésben fejeződik ki, hogy én olyat tudok, amit a másik nem. (Bizonyos szintű versengés természetesen az emberi természet egészséges része, és célunk nem ennek kiirtása, hanem ennek, mint az élet legfontosabb vezérlőelvének a visszaszorítása.)  

Ezzel összefüggésben a második ilyen káros  társadalmi minta az individuális siker és kudarc fogalma, ami a szolidaritás hiányával van kapcsolatban. Sajnos egyáltalán nem magától értetődő hogy önmagunkat egy csapatban vagy közösségben képzeljük el, aminek a sikere vagy kudarca mindannyiunk sikere és kudarca, valamint abban minden egyes ember sikere és kudarca, mindenki más sikere és kudarca is. Ez a fajta közösségérzés a közös előadások készítése során hatékonyan tanítható. Fontos, hogy a csoporton belüli összetartás, egy modellje legyen egy nagyobb csoporton kívüli szolidaritásnak is. Próbáljuk meg a szolidaritás élményére elvezetni a fiatalokat amikor átérzik, a többiekkel ők nem egymás vetélytársai, hanem sorstársai.

A harmadik a szégyen, a hibáink elkendőzésére és a jó tulajdonságaink reklámozására tett erőfeszítés, ami bénító hatással tud lenni az önmegvalósításra, önkifejezsre tett kísérleteinkre, káros hatással énképünkre. Mások és saját hibáink elfogadása, a szégyen érzésének meghaladása azonban felszabadító érzés, ami elősegíti az empátia és a szolidaritás megerősödését. Az, hogy nem merem magamat kipróbálni valamiben, mert micsoda szégyen, ha vagyok benne sikeres, egy olyan bénító hatású attitűd, ami minden kezdeményezőkészséget megöl. Önmagam elfogadása minden ügyességemmel és ügyetlenségemmel együtt, azonban hozzájárul ahhoz, hogy elfogadjam szégyellt származásomat vagy életem kudarcait.

A negyedik minta az önállóság helyett jelentkező önfejűség, a segítség kérésének vagy elfogadásának hiánya. A nálunknál valamivel nagyobb tudásúakkal való együttlét egy lehetőség kellene hogy legyen a tanulásra, és nem egy alárendelt szerep vagy egy bizonyítási kényszer. Segítséget kérni pedig nem szégyen, hanem erény kell hogy legyen, hiszen erőnk és tudásunk, ha összeadódik, azzal mindannyian gazdagabbak leszünk. Olyan értékrend ez, ami iskola, munkahelyi vagy hétköznapi szinten csak nagyon ritkán érvényesül, így ezeket a viselkedésmódjainkat csak nagyon ritkán tudjuk gyakorolni. Ha a cirkuszi gyakorlás során ez tud lenni a rendezőelv, ha a tudás egy vágyott dologgá válik, az utána az élet más területein is beindíthat szemléletváltást.

Az ötödik példánk az a külsővé tett szabályfogalom, ami minden szabályban az egyéni szabadság (gyakran öncélú és rosszindulatú), korlátozását látja, és nem a közösségi együttműködés lehetőségét. Ebből pedig az az érvényesülési stratégia fakad, amiben a trükközés és a rafináltság a normatív, a szabályok kijátszása. Ennek alternatívájaként a közösen megteremtett, belsővé tett, valós értékeket képviselő és védő szabályrendszerek megtapasztalása lehet jó hatással.  

A hatodik a bizalmatlanság, ami mindezt az ötöt összeköti. Nem bízhatok a másikban, mert versenyeznem kell vele, mert az ő sikere az én kudarcom, az én sikerem az ő kudarca. Nem bízhatok benne, mert azzal kiszolgáltatom magamat, leleplezi titkolt, szégyen dolgaimat és nem számíthatok a szolidaritására. Nem bízhatok benne, ezért nem akarok segítséget elfogadni tőle, vagy segíteni neki, hiszen ezzel magam gyengeségét ismerném el. Nem bízhatok benne, mert kijátszhatja a bizalmamat, mert a köztünk lévő bizalom szabályai nem védenek meg.

Ezek olyan íratlan szabályok amik elidegenítenek, elválasztanak egymástól, de ha körülöttünk az iskolában, a barátok között, a baráti társaságok között ezek uralkodnak, akkor ezek alapján tanulunk meg élni. Célunk a cirkuszcsoportokkal, hogy más dinamikák alapján felépülő közösségeket hozzunk létre, amik ezek alapján az új dinamikák alapján fogják aztán berendezni maguk körül a világot is. A társadalmi normák kritikai szemléletére ösztönzünk és arra hogy ezeknek a normáknak alternatívát állítsunk. Ha a cirkusz máshogy működik, mint az élet más területei és megadja a “lehet máshogy is” élményét és modelljét, akkor talán sikerül egy szolidárisabb világ megszületését elősegíteni.

 Szabó Márton

 

[1] Bolton, Reg: Why Circus works?, Murdoch University, Perth, 2004

[2][2] ENSZ Egyezmény a gyermekek jogairól 31.cikk. (http://unicef.hu/c/document_library/get_file?p_l_id=23940&noSuchEntryRedirect=viewFullContentURLString&fileEntryId=24678)

[3] Huizinga,Johan: Homo ludens: kísérlet a kultúra játék-elemeinek meghatározására, 1944, Athenaeum, Budapest

[4] H. Pozsár Beáta, Rózsa Sándor: Szenzoros integráció a kulturális antropológia szemszögéből, In: Billenések

[5] Szenzoros integrációs terápia és holisztikus kiterjesztése, a holisztikus szenzoros balansz, IN: Kiss, T. C. (2002), A Szenzoros Integrációs Terápia és holisztikus kiterjesztése, a Holisztikus Szenzoros Balansz, Tudomány és Lélek, Vol. 4, No. 6, pp. 72-97.

[6] Vermes Katalin: A “közös érzék” - Multumodalitás és interszubjektív filozófiai összefüggése, IN: Billenések Szvatkó Anna (szerk.), Oriold és Társai Kft., 2016

Pedagógiai hitvallásunk

Az egyik legfontosabb kérdés a cirkuszpedagógiában az együttműködésnek azok a formái, amelyek létrejönnek a foglalkozásvezető és a foglalkozáson résztvevők között, illetve a csoporton belül.

Foglalkozásainkon a cél nem a “helyes” zsonglőrtechnika megtanítása, a cél a közös játék. A hangsúly nem azon van, hogy van egy tudás, ami a tanár birtokában van, és ez megosztásra kerüljön a diákkal, hanem célunk a közös játék, és ezáltal magunk, egymás és a világ felfedezése együtt. A tanár sokkal inkább játszótárs, akinek ezekben a játékokban nagyobb a tapasztalata, és így tud jó tanácsokkal szolgálni, mint olyan minta, amit utánozni kell. Elkerülhetetlen és természetes, hogy más szerepben vagyunk foglalkozásvezetőként, mint a résztvevők, de a szerepeink közötti különbség még nem feltételez hierarchikus viszonyt.

A frontális oktatásban a diákok a tanártól tanulnak, és az, hogy ezt nem egyedül, hanem közösen teszik, csak egy logisztikai megoldásnak tűnik. Egy cirkuszfoglalkozáson ez sohasem lehet így. A diákoknak legalább annyira kell egymástól és önmagukból meríteni, mint a tanár motiváló, inspiráló tanácsaiból. Paulo Freire, a kritikai pedagógia irányzatának megteremtője arra buzdít, hogy az oktatásnak egy egyenlőek közötti dialógikus viszonyon kell nyugodnia, ahol az emberek egymással és egymástól tanulnak, a világ közvetítése által.[1] A világ esetünkben a cirkusz világa, ami pusztán a közvetítő, pusztán a kommunikációs csatorna, de az igazi tanulás ember és ember között jön létre, közösségben.

A labdázás tanítását például először előszeretettel kezdem egész csoportos labdadobálós játékokkal, hogy közösen ismerkedjünk a zsonglőrlabdákkal és egymással. Azok a játékok különösen hasznosak, amelyeknél a csapatnak közös célja minél több labda mozgatása adott útvonalon a résztvevők között, hiszen a közös cél növeli az egyéni motivációt és koncentrációt, és az így elért siker a közösség sikere lesz. Ezután mindenki kap egy, később két labdát, és hagyunk pár percet arra hogy a résztvevők próbálgassák a dobásokat, próbáljanak felfedezni minél többféle dobásfajtát, különleges elkapásokat, mozdulatokat, testtartásokat. Egy pár perc után általában párokba állítjuk a csapatot, hogy egymásnak dobálva tanuljanak meg kettő illetve három labdával játszani. Több gyakorlat is van párban, ami rávezet a három labda dobálás standard módjára az un. kaszkádra, és amiket nagy élmény közösen próbálgatni, társainkkal megosztva a sikereket és a kudarcokat is. A közös játékból pedig a foglalkozás végére könnyen lehet közös műsorszám is. Hosszú távon pedig az válik világossá, hogy meg tudunk tanulni olyan dolgokat, amiket sosem gondoltunk volna magunkról előtte, és hogy fejlődni gyakorlással, befektetett munkával és kitartással tudunk. A fejlődésünknek pedig eredménye van a világban, az eredmény a sikerünk (fellépések esetén különösen), tehát tudunk hatni a világra, tudjuk alakítani azt.

 

És pontosan utóbbi élmény hatására válik az említett kritikai pedagógia irányzatának részévé a cirkuszpedagógia módszere. Paolo Freire abban látja a társadalmi elnyomás kulcsát, hogy az elnyomott csoportok magukat a történelem tárgyának, a társadalmi folyamatok elszenvedőjének látják, és úgy érzik nincs ráhatásuk a világ menetére. Ebből a gondolkodásmódból akar kimozdítani a kritikai pedagógia, mert kritikusan szemlélni a világot csak akkor van értelme, ha annak alakítójának is elfogadom magamat. A kulcs annak a felismerése, hogy saját sorsom és történetem alanya vagyok, cselekedeteim alakítják a világot. Pontosan ez történik, amikor ráébredek, hogy meg tudok tanulni új dolgokat, és hogy a közösen létrehozott előadás minden eleme belőlem és társaimból született meg, minden trükk benne a mi gyakorlásunk sikere, amely célt ért és valami újat hozott létre a világban. Saját személyemre nézek immár kritikai szemmel, akiről tudom: ha megdolgozik érte, akkor eredményeket fog elérni, ha nem teszi bele az energiát és fáradságot, akkor viszont nem.

Ez egy személyiségformáló élmény, amely újrarendezi az önmagunkról kialakított képet. Carol Dweck a Stanford egyetem pszichológusának kutatásai szerint a diákok iskolai motivációját és eredményit radikálisan meghatározza, hogy rögzült vagy fejlődési szemléletmóddal rendelkeznek önmagukkal kapcsolatban. A rögzült szemléletmódú egyén képességeit limitáltnak, adottnak veszi, ami élete során nem változik. Ha egy feladat megoldása túl nehéz, azt feladja, hiszen magát nem tartja rá képesnek, és ezt kudarcnak éli meg. Ellentétben a fejlődési szemléletmóddal rendelkező embereket egy feladat nehézsége arra sarkall, hogy azzal többet foglalkozzanak, azt remélve, hogy a befektetett munka fejlesztő hatással lesz rájuk, és így a jövőben meglesznek rá a képességeik, hogy azt megoldják. A feladat megoldása első esetben “nem sikerült”, másodikban “még nem sikerült”, ami hatalmas különbség. Dweck azt is leírja, hogyan érhető el, hogy a diákok szemléletmódja fejlődésfókuszúvá váljon. Ennek lényege, hogy nem az elért eredményt, a tehetséget, illetve az intelligenciát kell dícsérni, hanem a befektetett munkát, a kitartást, az aktív tanulási folyamatot.[2]

Pontosan ez történik a cirkuszfoglalkozásokon, mi nem a tehetséget keressük, hanem a motivációt, amely aztán kitartó gyakorlásra készteti a tanulókat. Sok fiatalnak az iskolai kudarcok olyan rögzült szemléletmódot hoznak létre, ami nem ismeri a tanulás élményét, az új dolgok elsajátításának örömét. A cirkuszban a tanulási élménynek pedig szemmel látható eredményei vannak.

A tanár motivál, de hogyan? Elsősorban úgy, hogy megteremti azt az elfogadó, bizalmi légkört, és azt az egyenlőek közötti, dialógusra épülő viszonyt, amely lehetőséget teremt a felszabadult játékra, kísérletezésre, a kreativitásra és ahol nem baj, ha valaki hibázik, kevesebbet tud (még!), nem olyan ügyes (még!), vagy nem olyan gyorsan tanul mint mások. Azt a fajta együttműködést célunk megteremteni, amelyben minden új ötlet jó, pusztán azért, mert a diák dolgozott vele, beleengedte magát, és gondolkozott rajta, amíg megjelent benne az ötlet. Ezen kívül olyan légkört célunk létrehozni, ahol mindenkinek néha leesnek a kezéből a zsonglőreszközök, de aztán fel is veszi azokat, és kudarcélmény nélkül, vagy annak legyőzésével folytatja a gyakorlást. És ezekre a magatartásokra egymást tanítjuk, nem lehet, hogy csak a tanár a diákokat, ennek közösségben kell létrejönnie.

A cirkuszművészetek gyakorlása közben tehát modelleket tanulunk meg együttműködésről, elfogadásról, kitartásról, érzelemszabályozásról, tanulásról, sikerről. Tapasztalati tanulás jön létre, amely, ha együtt jár a konkrét élmény tudatosításával, majd a tudás általánosításával, akkor az élet más területeire is álültethetővé válik.[3] Ha a diák belátja, hogy sikere a befektetett munka következménye, hogy a tanulási stratégiája működik, és hogy ugyanezzel a stratégiával más helyzetekben is sikeres tud lenni, akkor ez a tudás ki fog hatni az élete más  területeire is. Fontos tehát, hogy a tanár ösztönzésével reflexióra késztesse a diákokat, hogy tudatosodjon bennük a folyamat, ami elvezette őket céljaik eléréséhez.

A tapasztalati tanulás élménye és az így elsajátított kompetenciák pedig maradandóak lesznek, mert testi emlékezet formájában velünk maradnak életünk során. Thomas Fuchs elmélete szerint a testi emlékezet a gondolkodást nem igénylő, spontán cselekedeteket őrzi meg. A testi emlékezetben akkor ragad meg valami a legjobban, ha valamit rendszeresen gyakorlunk vagy gyakran ismétlünk, illetve, ha valamilyen nagy emocionális töltöttséggel rendelkezik (élmények, traumák).[4] A cirkuszi gyakorlással, illetve a különleges élményekkel (pl. színpadon állni) pont ilyen testi emlékeket célunk létrehozni, amelyek sokkal messzebbre elkísérik életükben a résztvevőket, mint az explicit, verbális emlékek. Az, hogy közösen sok más embert tartunk meg egy emberpiramisban, hogy segítek a társamnak egyensúlyozni a kötélen, hogy előbb utóbb csak-csak levegőben tartunk 3-4-5-6-7 labdát is passzolgatásaink során, mind olyan élmények, amelyeket testi emlékezetünk őriz. Így azt is, ha kicsik és nagyok, fiúk és lányok, vagy például romák és nem romák együtt játszanak, annak is vannak olyan jelentéstartalmai, amelyeknek az elraktározása testi emlékezetünkben jó hatással van személyiségfejlődésünkre.

Ezen kívül az, hogy az élményeknek a kommunikációs csatornája elsősorban nem verbális, azért is jól használható a munkánkban, mert célcsoportjainknak gyakran nem erőssége a verbalitás. Különösen hátrányos helyzetű csoportokkal dolgozva szembetűnő, hogy sokszor nincs igényük és eszköztáruk sem az őket körülvevő világ verbális elemzésére. Sajnos modern világunkban a hatalomgyakorlás formája a verbalitáson nyugszik, aki nem használja kellő ügyességgel a nyelvet, (sőt, aki nem ír helyesen) az könnyen lenézett, kirekesztett helyzetben találhatja magát. Ehhez képest is alternatívát nyújt a cirkusz világa, ahol a kommunikáció és az együttműködés csatornája sokkal inkább testi, mint verbális. Ezzel lehetőséget teremtünk az önkifejezésre azoknak is, akiknek verbális módokon nem lenne.

 

Szabó Márton

 

[1] Paolo Freire: Pedagogy of the Oppressed, 2000, New York: Continuum,

[2] Carol S. Dweck: Szemléletváltás, 2015, HVG Könyvek Kiadó, Budapest

[3] McLeod, S. A. (2013). Kolb - Learning Styles. Retrieved fromwww.simplypsychology.org/learning-kolb.html

[4] Pál Emőke: Testemlékezet és diktatúra, In: Játéktér online folyóirat, 2015 nyár, http://www.jatekter.ro/?p=15138

1 / 1

Please reload

 
 
 
 

© 2017  Magyar Zsonglőr Egyesület. Minden jog fenntartva.

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now